Teljesen mindegy, hogy éppen kinek szurkolok egy elődöntőben, valamiért mindkét csapat labdarúgóinak szorítok: senkinek se kelljen kihagynia a finálét sárga lapos eltiltás miatt.

Tudom, minimalizálni kell a sérülésveszélyes megmozdulások számát, de nem lenne szabad ezért emberi sorsokat romba dönteni. A cél nem szentesíti az eszközt. Egy apró taktikai szabálytalanság, de még egy kiállításhoz közeli kemény becsúszás sem lehet ok arra, hogy egy megannyi lemondás és küzdelem árán befutott karrier és egy torna vagy egy kupasorozat hősiesen megvívott összecsapásai után valakit ne engedjenek megmérettetni a végső csatában.

Sok drámát okozott már ez a szabály, de a Chelsea BL-elődöntője kapcsán tör ki belőlem a vélemény, hiszen egyszerre három kulcsjátékosa, Ivanovics, Meireles és Ramires is e buta regula miatt marad le álmai mérkőzéséről. Mielőtt valaki elfogultsággal vádolna, elárulom, hogy Arsenal drukkerként a szívem nem éppen a dél-londoniakért dobog.

Függetlenül bármelyik klub, válogatott vagy játékos iránti szimpátiától vagy ellenszenvtől, minden sportbarát azt kívánja, hogy a fináléba jutott csapatok a lehető legjobb keretükkel döntsék el, ki a legjobb.

A döntők előtt miért nem indulhat mindenki tiszta lappal?

Lassan másfél éve megy a vita Nagy Laci válogatottal kapcsolatos szerepvállalásáról, de semmi előrelépés. Semmi. Vallom ezt a világklasszis kézilabdázó nyílt levelének elolvasása után is. A szurkolók mindössze 5572 karakterrel, megannyi (megválaszolatlan) kérdéssel, összeesküvés elmélettel és az időhúzás okozta jóvátehetetlen problémahalmazzal lettek gazdagabbak.

Kis hazánkat is elárasztották már annyira a 3D-s mozik, hogy kijelenthessük: a térhatású vászonélményben a fizetőképes rétegből már gyakorlatilag csak az nem részesült, aki nem is kíváncsi az új őrületre. A technikai újdonság kapcsán a filmek, koncertek és színházi előadások mellett az élő sportközvetítések adják a legnagyobb élményt a nézőknek, és a legtöbb pénzt a kasszákba. Na de merre is tart a „Három Dés Biznisz”?

Idén januárban hatalmas európai médiafigyelmet váltott ki az Arsenal – Manchester United bajnoki, hiszen Nagy-Britannia legnagyobb műholdas tévészolgáltatója révén a szurkolók elsőként láthattak élő 3D-s közvetítést a szigetországban. Arról már nem szólt a fáma, hogy ez mennyire nem újdonság, hiszen a Fox Sports révén az USA-ban már 2007 decembere óta az egyetemi (!) amerikaifutball-mérkőzéseket is így nézhetik a mozikban.

A labdarúgás szerelmesei megannyi játékot űzhetnek számítógépen és különböző konzolokon, de sajnos azt vettem észre, hogy az EA Sports FIFA sorozata mindent visz, és csak a hozzá hasonló programok után kullognak a sokkal izgalmasabb, szellemi kihívást jelentő focimenedzser játékok.

A virtuális edzősködés előnye, hogy életre szóló élményekkel és sikerekkel gazdagodhatsz, ráadásul sokat tanulhatsz a taktikákról, a játékospiacról és a pénzügyi tranzakciókról. A képernyő előtti góllövő billentyűmozdulatok csak unaloműzők, ez az igazi kaland! Úgy érezheted: TE vagy a Special One. Minimum egy Mourinho-nak képzeltem magam, amikor névtelen tehetségek igazolásával sokad osztályú csapatokat pár szezon alatt világverő együttesekké varázsoltam, vagy ha kedvenc elit gárdámat egyeduralkodóvá tettem minden egyes kupaporondon.

 

Ma is élményszámba mennek a nosztalgiázások a haverokkal, a dream team-ek összevetései és a különböző transzfer praktikákról vívott szópárbajok. Ez a poszt is a számomra kedves múltidézés eredménye. Még most is itt porosodik az íróasztal fiókjában a CD (hatalmas a kísértés, hogy újratelepítsem és megszakítsam több éves elvonókúrámat), mely állandóan ott pörgött a PC házban, a játék, melyet nehéz visszafogottan dicsőíteni: Championship Manager. Gimnazista korom talán legnépszerűbb focimenedzser játékának 2003/2004-es kiadását nyüstöltem. A legjobb barátom egy korábbira esküdött, de ezen nem vitatkoztunk, az élmény összekötött minket.

 

Egy zöldfülű első meccsén, akár az is előfordulhat, hogy egy világklasszis védekező középpályást a bal oldali bekk posztjára küld [valami hasonló történt velem is :)], de néhány szezon tapasztalata után már hatalmas tetteket vihet véghez az ember. Én is egész gyorsan beletanultam, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a következők közül melyik pályafutásra is vagyok a legbüszkébb.

 

• Barcelona: A katalánoknál eladtam mindenkit, új csapatot építettem. A szélső védők és középpályások a megszokottnál is támadóbb szellemben tettek azért, hogy a világverő taktika és összeállítás három szezonon keresztül minden egyes mérkőzésen győztesnek bizonyuljon. Buffon – Zambrotta, Lucio, Nesta, Javier Zanetti – Alex, van Bommel, Diego, Joaquín – Totti, Henry. Ez a tizenegy élőben is odatenne a jónak!

• Real Madrid, Anglia, Argentína, Brazília: A blancóknál is jobban jár az ember, ha eladja az aranylabdásokat, és követi az Abramovics módit. Itt töltöttem el a legtöbb szezont, a csapat vonzereje sok lehetőséget rejt magában. Innen hívtak egyszer szövetségi kapitánynak az angolok (hosszú és sikeres pályafutás esetén ilyen is összejöhet a játékban). Megragadtam a lehetőséget, Európa-és világbajnok lettem, majd a csúcson jött az argentinok megkeresése. A tangóválogatottal a harmadik meccsemen a brazilokat 6:1-re vertem, ami annyira „tetszett” az ősi rivális potentátjainak, hogy egyből szerződést kínáltak, amit pofátlanul el is fogadtam. A többi pedig virtuális történelem: még egymás után kétszer a világ trónjára szambáztam.

• Arsenal: Hőn szeretett csapatomnál, a kedvenc futballistám elképesztő rekordot hozott össze, ami persze annak is köszönhető, hogy remek embereket szerződtettem a kiszolgálására. Thierry Henry 44 meccsen 68 gólt termelt. Olyan is előfordult, hogy egy négymérkőzéses mesterhármas sorozata azért szakadt meg, mert az ötödiken négyet vágott. Ugyanitt történt, hogy a Manchester United ellen a félidőben cseréltem be a játék legtehetségesebb fiatal befejező emberét, Giampaolo Pazzinit, aki fél óra alatt öt találattal vágta haza Sir Alex egy havi rágótartalékát.

• Atalanta: Az olasz másodosztályban véghez vittem a lehetetlent: a 46 fordulós bajnokságban egyetlen gólt sem kaptam! Ez az adat annak fényében még megdöbbentőbb, hogy a kaput (és az összes pontrúgást is!) egy bizonyos Kasper Schmeichel nevű 16 éves suhanc védte. A catenaccio sem volt szar, pedig a hátsó alakzat vezére a Milan nevelésű Sarr volt.

• Hull City: A 2003-ban még az ötödosztályban sínylődő angol csapatot olcsó tehetségek tucatjaival szép fokozatosan világverő alakulattá varázsoltam. Pontosabban nem is volt az olyan lassú folyamat, hiszen az első osztályba már háromszoros Ligakupa, illetve kétszeres FA és UEFA Kupa győztes csapattal kerültem be, majd zsinórban nyertem a bajnoki és Bajnokok Ligája címeket.

Mint az utóbbi két példa is mutatja, a legjobbak már keresik a kihívásokat. Hatalmas élmény, amikor csiszolatlan gyémántokra bukkansz potom pénzért, majd Arsene Wengert megszégyenítő módon trófeát trófeára halmozol a világklasszisokká érő tejfelesszájúakkal. A fiatalok kapcsán összeállítottam a saját CM 03/04 Dream Team-em, néhány név ma már az igazi drukkerek fülében is jól cseng:

 

Kapus: Kasper Schmeichel (Manchester City)

Védők: Kléber (Corinthians), Sarr (Milan), Daniel Bonera (Parma), Glen Johnson (Chelsea)

Középpályások: Lionel Morgan (Wimbledon), Renato (Santos), Patricio Perez (Vélez), Toledo (Cantanzaro)

Csatárok: Evandro Roncatto (Guarani), Giampaolo Pazzini (Atalanta)

 

Elképesztő, de a rajongók összehasonlításokat írnak kedvenceik virtuális és valóságos karrierjéről. Személy szerint eddig már nem megyek el, de ezzel a poszttal remélem sikerült kedvet csinálni a focimenedzser játékokhoz.

 

Ülj le a géped előtti kispadra, és írj virtuális focitörténelmet!

Az a sportoló, aki nincs tisztában céljaival, sosem kerül az élmezőnybe. A sportpszichológiai tételmondatot aligha kell magyarázni, de a tipikus magyar gondolkodás pesszimista hazájában érdemes a köztudatba sulykolni, milyen erő mozog a tudatosság mögött. Az a sportoló, aki tudja, hogy mit akar, képes használni az univerzum legerősebb alakítóját: a vonzás törvényét.

Az én Bibliám, azaz a Titok című könyv sokadik elolvasása közben fogalmazódott meg bennem a poszt ötlete. A mű szerint az elme hatalma mindenkiben ott van, de csak a legsikeresebb emberek tudják, hogyan használják ki. Ez nem holmi motivációs halandzsa! A kvantumfizika által is igazolt természeti törvény értelmében a gondolatok mágneses erővel és saját frekvenciával rendelkeznek. Ahogy elménk kibocsátja őket az univerzumba, mágnesként vonzzák magukhoz a hasonló rezgésszintű dolgokat. Ha egy sportoló vagy bárki más változtatni akar az életén, akkor a frekvenciákat beállító gondolatait kell áthangolnia.

 

Itt jön képbe a gyakorlat, a vizualizáció módszere. Miközben elképzeljük magunkat a vágyott állapotban, arra a helyzetre jellemző gondolatok és érzelmek születnek bennünk, így erős frekvenciákat bocsátunk ki. A vonzás törvénye pedig fogja az adást, és visszasugározza az annak megfelelő képeket, és az életünkbbe vonzza azt, amit akarunk. A könyv persze jobban részletezi a titkot, de ennyi a tömör gyönyör: gondolataink dolgokká válnak.

 

A bestsellert természetesen megfilmesítették, itt magyar szinkronnal online megnézheted a 84 percbe sűrített lényeget, de a könyv részletesebb és hasznosabb.

 

Két tudományos kísérletet szeretnék megemlíteni a vonzás törvénye igazolásaként. Az elsőről a Titokban olvastam, melynek vezetője az a Dr. Denis Waitley volt, aki a kiemelkedő emberi teljesítmények egyik legelismertebb kutatója.

 

„A vizualizáció módszerét az Apollo-programból ültettem át az olimpiai programba az 1980-as és 90’-es évek során. A pontos neve Vizuális Motoros Ismétlés volt.

 

Amikor vizualizálsz, valóban materializálsz, teremtesz. Hadd meséljek egy érdekes adalékot az emberi elméről: egy kísérlet során azt kértük az olimpikonoktól, hogy gondolatban fussák le a távjukat, majd rákapcsoltuk őket egy kifinomult biofeedback készülékre. Hihetetlen, de pontosan ugyanazok az izmok aktivizálódtak pontosan ugyanabban a sorrendben, amelyek a valós pályán történő futás közben. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az elme nem képes különbséget tenni a valós cselekvés és a mentális próba között. Ha az elme cselekszik, a test reagál.”

 

/Dr. Denis Waitley/

 

A másik kísérletről Szalay Ádám motivációs előadásán hallottam. A TV2 riporterét a Titok projekt neves közreműködőinek egyike, Jack Canfiled képezte ki önmegvalósító tréningek tartására.

 

Az Ohio egyetem kosárlabdázóit arra kérték, hogy dobjanak büntetőket, az eredményeket feljegyezték, majd a sportolókat három csoportra osztották. Az egyik csoport tagjait arra kérték, hogy a következő egy hónapban rendszeresen gyakorolják a büntetőzést. A másik két csoport erre az időre felfüggesztette az edzéseket, de az egyik tagjaitól azt kérték, hogy folyamatosan vizualizálják a sikeres dobásokat. Egy hónappal később jött az újabb felmérés, az eredmény önmagáért beszélt.

 

• A büntetőzést gyakorlók javulása: 24%
• Az edzést és a vizualizációt is kerülők javulása: 0%
• A csak vizualizációt gyakorlók javulása: 23%

 

Az álmodozás persze nem válthatja ki a tréningeket, együtt hatásosak igazán. A lényeg, hogy a sportolónak folyamatosan a sikerre kell koncentrálnia, elméjét optimista gondolatoknak kell uralniuk, hiszen a vonzás törvénye nem nézi kívánságaink negatív vagy pozitív előjeleit. Ha valaki folyamatosan arra gondol, hogy nem szeretne veszíteni, akkor bizony ki fog kapni.

 

"A sportban és az életben is arra kell összpontosítanod, amit akarsz!" /Andrew Matthews/

Hatalmas megtiszteltetésben részesültem: Kásás Zoltán születésnapja alkalmából a mesteredzővel készített (és a Kemény-legények kapcsán már említett) portréinterjúm letölthető a magyar férfi vízilabda-válogatott hivatalos oldalán! Az SZTE Kommunikáció és Médiatudomány szakán szakdolgozatként készített terjedelmes anyag publikálása egyben az én születésnapi ajándékom is :)

Remélem a bevezetőt elolvasva sokan kedvet kapnak az írás letöltéséhez és elolvasásához. Az interjú betekintést enged Kásás Zoltán életútjába, vízilabdás múltjába, megismerhető edzői karrierjének összes állomása rengeteg sztorival és érdekességgel színesítve, régi idők bundameccsétől kezdve az edző-apuka fiához való kapcsolatán keresztül egészen a pólóválogatott három olimpiai aranyat érő titkáig. Kellemes olvasást mindenkinek!

 

Alárendelt pólólegenda – Beszélgetés Kásás Zoltán vízilabda olimpikon mesteredzővel

 

Úszással kezdte, majdnem kosárlabdázó lett, átnyergelése után pedig mestere azt találta mondani Kásás Zoltánnak: sosem lesz belőle vízilabdázó. Debütálását kiröhögték, olimpiai bajnok csapattársai segítségével viszont rövid időn belül kulcsember lett. Természetéből fakadóan önzetlenül alárendelte magát a Fradi sikerszériájának, amely az első KEK sorozat megnyerésében csúcsosodott ki. Éveken keresztül képviselte hazáját a válogatottban, világ- és Európa-bajnok lett, legfájdalmasabb emléke mégis a nemzeti csapathoz kötődik. Az 1972-es müncheni olimpián karnyújtásnyira volt az aranyérem, végül „csak” ezüstmedáliát szerzett. A zöld-fehér mítosz „halála” után újjászületett Tatabányán, ahol csapattársával, Kemény Dénessel életre szóló barátságot kötött. Hatalmas talentummal megáldott fia már bontogatta szárnyait, miközben az első profi magyar pólós lett egy ausztráliai kaland révén, ahonnan edzőként tért vissza. Évekig sikertelen volt, miközben gyermeke a világ legjobb játékosává nőtte ki magát. Szinte a semmiből jött Európa egyik klasszis csapatának állásajánlata. A bizalmat meghálálva első szezonjában Bajnokok Ligája győzelemig vezette a Becsejt, két évvel később pedig az Olympiakoszt is a kontinens trónjára ültette. Jutalmul a magyar bajnoki címről ábrándozó Vasast dirigálhatta, melynek vége megemészthetetlen kudarc és kirúgás lett. Sztárgárdák után egy vidéki süllyesztőben találta magát, de a válogatott szövetségi edzőjeként vigasztalódott, ahol Kemény Dénes keze alá dolgozott. Három olimpiai bajnoki címhez és megannyi dicsőséghez segítette a magyarokat, amivel ő is legenda lett. A 12 éves sikersztori után már csak a Szeged irányítására koncentrált, a Tisza-parti együttessel pedig elhódította a LEN Kupát. Szerződése szerint még két évig marad a csongrádi megyeszékhelyen, a jövőben pedig tervezi a Kásás név új dimenzióba emelését.

Akinek volt már szerencséje nyugat-európai futballstadionban szurkolni, emlékezhet arra, mennyivel más egy profi mentalitású ország biztonsági szolgálatának munkája, mint egy hazaié. Már ha van mire emlékeznie, mert ugyebár az igazán szervezett munkát szinte észre sem lehet venni, a drukkereknek csak a mérkőzés hangulata és eredménye maradhat felejthetetlen élmény. Itthon viszont más a helyzet. A magyar őrző-védő cégek hozzáállásának szélsőségeit jól példázták az elmúlt hét botrányos sportrendezvényei.

Ami a tényeket illeti: a magyar labdarúgó-válogatott Moldova elleni Eb-selejtezője előtt ezrek gyülekeztek a Szusza Ferenc Stadion bejáratainál, a biztonsági szolgálat embereinek minősíthetetlen stílusú és színvonalú munkájának köszönhetően az utolsó érkezők csak az első félidő végére (!) jutottak a nézőtérre, pedig mindenki időben, a kezdő sípszó előtt már 20-30 perccel sorba állt. Pajor-Gyulai László, a válogatott sajtófőnöke mégis a szurkolókra próbálta hárítani a felelősséget, későbbi magyarázkodása pedig csak olaj volt a tűzre, amelyet két szurkoló interneten közzétett, jogos felháborodását kinyilvánító levele lobbantott lángra (itt és itt).

A hozzáállás, a kiválasztás és a képzés terén kellene példát venni néhány profi szervezésről (irány a reptér, tikettekkel a zsebben) és máris változna a helyzet. A biztonsági szolgálatokra is érvényes a sport legnagyobb közhelye: minden fejben dől el.

Már csak egyet kell aludni (a legnagyobb rajongók még ennyit sem fognak), és péntek hajnalban kezdődik az NFL! A tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokság 91. szezonja előtt írhatnék egy átlagos, minden igényt kielégítő beharangozót, de inkább a hangulatkeltés szokatlanabb módját választom. Akik már látták a Minden héten háború című filmet, azoknak azért, akik még nem, azoknak azért ajánlom elolvasni Oliver Stone fantasztikus alkotásának tanításait, párbeszédeit, monológjait, a poszt végén pedig láthatjátok a filmtörténelem egyik legmotiválóbb edzői beszédét Al Pacino zseniális alakításával. A sportágat nem ismerők betekintést kaphatnak az NFL különleges világába, a fanatikusok pedig újra megragadhatják a pillanatokat :)

Tony D'Amato: - Az élethez kell egy kezdőrúgás.

 

Willie Beamen: - Túl erős ez nekem.

Tony D'Amato: - Sokkal jobb vagy! Arról ne is álmodj, hogy lecseréllek, mert nincs kire.

Willie Beamen: - Nagyon szarul megy.

Tony D'Amato: - Ugyan már, amióta csak élsz, ezt játszod, nem igaz? Képzeld azt, hogy most otthon vagy, kurva jót játszol az összes haveroddal a téren, és még anyád sincs itt, hogy vacsorára hívjon. Szaladj a kerítésig, fordulj meg és dobd a labdát. Jól van?

Willie Beamen: - Megpróbálom.

Tony D'Amato: - Nagyon fontos, hogy felejtsd el a nézőket, a tömeget, ezt az egész felhajtást. Csak és kizárólag a dobásodra figyelj. Menj a kerítéshez, fordulj meg és dobj. Játssz, ezért vagy itt.

 

Tony D'Amato: - Előbb láss, aztán lépj!

 

Tony D'Amato: - Az edző hagyatkozhat a megérzéseire?

Montezuma Monroe: - A nem létezőkre bármikor.

 

Christina Pagniacci: - Szenvedély nélkül nincs győzelem.

 

Tony D'Amato: - Ez a játék háború, ahol nyersz vagy vesztesz, de ha már vesztesz, viseld férfiasan!

 

Tony D'Amato: - A futballt a pálya mellől kell irányítani, nem páholyból.

 

Montezuma Monroe: - Nyomd meg, és győzz! Teljes erőbedobással csináld, és ne törődj mással, csak a győzelemmel! Mindig úgy menj ki a pályára, hogy ott meghalsz! Tanulj meg harcolni a végsőkig!

 

Montezuma Monroe: - Az ellenfél szemében ti csak primitív ősbunkók vagytok. Ne várjátok meg, hogy a beleiteknél fogva egyenként ráncigáljanak le titeket a pályáról! Álljatok oda, és ne finnyáskodjatok! Szedjétek szét őket!

 

Dr. Harvey Mandrake: - A játékosok minden vasárnap rommá törik magukat. Egy dolog vezérli őket: az önbizalmuk.

 

Willie Beamen: - A közönségnek elege van a kőkorszaki módszerekből, pörgős játékot akarnak.

 

Christina Pagniacci: - Az emberek akciókat akarnak látni. Passzokat, cseleket, rekordokat.

Luther 'Shark' Lavay: - A ligában nagy a felhajtás, bulikra járunk, királykodunk. Aztán egyszer csak elfogy a lóvé, nincs több bula és nyüzsgés. Ennek csak akkor van értelme, ha kurva büszke vagy arra, amit magad mögött hagysz. Ha visszaemlékszel, ne az jusson eszedbe, hogy mit szenvedtél, de ne is csak az, hogy jó volt. Ezt mielőbb vésd az agyadba, különben egy senki maradsz.

 

Willie Beamen: - A játék csak a pénzről szól. Reklámokról, válogatott nagymenőkről és sikeredzőkről, mindezt borzalmas milliókért, de az a legjobb az egészben, hogy mindig egy csóró feketét keresnek, aki feljuttatja a csapatot. Erről szól a játék, pláne itt a profiknál, csak itt még fizetnek is a csórónak. A futball egy vállalkozás. Fekete srácokat nevelnek sztárokká egyénenként, de arra nem tanítják meg őket, hogyan dolgozzanak együtt.

 

Tony D'Amato: - Mindannyian félünk. Azt hiszi, hogy olyan könnyű az edzők dolga? Ha akarja, elcserélem a fekélyemet a mikrofonjára. Olyan vagyok, mint egy időzített bomba.

 

Tony D'Amato: - A futball, ahogyan az élet, változik.

 

Tony D'Amato: - Most mit csináljak? Nekem a futball az életem, a világon semmi más nem érdekel. A játékban nincs vita, négy negyed alatt minél több pontot kell szerezni. Tiszta sor. Az élet viszont szar.

Montezuma Monroe: - Más világ ez, bizony. A mi időnkben örültünk, hogy volt valami tetves melónk. Holt idényben piát mértünk vagy használt kocsikat árultunk, de sokan elmentek pankrátornak is. Ma bezzeg mind nagyágyú. Egész szezonban csak hajtanak és mennek, aztán tunyulnak meg döglenek.

Tony D'Amato: - A tévé tehet erről, mindent örökre megváltoztatott. Amikor először nyomtak be reklámot meccs közben, akkor lett vége mindennek.

Montezuma Monroe: - Vissza kell menni az alapokhoz, ahol a kölyköket egyedül a játék érdekli. Az a játék, ami tiszta.

 

Tony D'Amato: - A csapatjáték áldozatokból áll. A vezérnek is áldozatot kell hozni, hogy példát mutasson. Példát, nem hősködést vagy önsajnálatot. Te nem vagy holmi jöttment fogadó vagy vonaljátékos, hanem egy átkozott irányító. Tudod mit jelent ez? A csúcsot, barátom. Te viszed a csapatot. Azt játsszák meg, amit te kérsz, a csapat feje vagy. A társaid melléd állnak, ha megértenek. Bordáikat, orrukat, nyakukat törik érted, ha hisznek benned, ha úgy érzik érdemes. Ez az irányítás.

 

Willie Beamen: - Engem csak a győzelem érdekel. Itt úgy lehetsz valaki, ha te vagy a legjobb. Ha egyszer mindenkiből lehet elnök, ki a fene akarna alelnök lenni? A futballban sincs második legjobb. Ha nem te vagy a legjobb, mehetsz a picsába. Ha összejön a dolog, akkor lesz nagy autód és szép házad, de ha nem, szaladhatsz a busz után, és a temető lesz az otthonod, mert a vereség halál.

 

Tony D'Amato: - A futball kiválóságaihoz tartozol, de szeretném, ha ezt megbecsülnéd, mert csak egyszer kerülhetsz Lombardiék közé.

 

Willie Beamen: - Ha már meccsen vagyok, hozzám érnek és a fülembe lihegnek, akkor már az sem érdekel, ha a Terminátor jön utánam. Nem foglalkozom semmivel, csak kikapcsolok és futok.

 

Tony D'Amato: - Ismertem egy remek irányítót, még a hetvenes évekből. Szó szerint egy őrült volt. Minden meccsen halálra hajtotta magát, minden pillanatért, pedig nem volt hatalmas tehetség, de borzasztóan nyerni akart. Nemrég találkoztam vele és azt mondta, hogy ha így visszagondol, akkor nem a kupa hiányzik neki, vagy a csajok, még csak nem is a siker, hanem az a pillanat, amikor a többiek körülvették őt. Az a tizenegy srác, akik abban a pillanatban mind ugyanazt látták. Itt, a pályán. Együtt.

 

(Végvári Tamás R.I.P.) Ha angolul szeretnéd élvezni a beszédet, ide kattints.

 

Nincs ki mind az öt karikája! Ez volt az első gondolatom, amikor meggyőződtem arról, Jacques Rogge minden politikust leköröz, ugyanis olyan teljesíthetetlen szándéknyilatkozattal még a Magyar Kétfarkú Kutya Párt sem tudna előhozakodni, mint amilyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke tett. A belga diplomata a jelenlegieknél vidámabb nyári és téli játékokat szeretne. Az első ifjúsági olimpián szerzett tapasztalatokból (is) kiindulva igyekezne olyan irányba terelni a felnőtt versenyzők „időnként túlságosan komoly, túlságosan stresszes" négyévenkénti találkozóját, hogy abban több legyen a derű.

Az olimpiai eszme (R.I.P.) és a hőskort idéző atmoszféra főnixmadárként talán még feltámadhat, de biztosra veszem, ezt generációnk már nem élheti meg, hiszen a televíziós forradalom révén dollármilliárdos üzletbe csöppent sportolók a NOB asszisztálásával hosszú mosolyszünet kötöttek az ötkarikás játékokkal.

 

A NOB legendás, 1972-ig regnáló vezetője, Avery Brundage még csakis az amatőr sportolók legrangosabb versenyeként tekintett az ötkarikás játékokra. Ekkor még a sportolók beszámolói szerint nem csak az olimpiai faluban, de a versenyek közben is felszabadult volt a hangulat.

 

Mára viszont a pénz és a popcorn szaga beszivárgott a stadionokba: a zsíros szerződésekért küzdő sportolóknak moziműsort kell varázsolni a pályán. Amíg a producerré avanzsált szponzorok kasszíroznak, a NOB pedig főszereplőként keresi degeszre magát, addig a „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” ars poeticát históriás könyvekből ismerő mellékszereplők félelmetes nyomás alatt küzdenek.

 

A Tisztelt Olvasó talán úgy gondolja, nem (csak) a NOB-ra kellene kenni az ötkarikás stressz kialakulását. Csakhogy nem lehet másra hárítani a felelősséget, a szervezet „terméke” ugyanis monopolhelyzetben van. A grémium továbbra is biztosíthatta volna a sport profitmaximalizálást megtagadó örömünnepét. Erre ígéretet is tett, megszegése következményeivel viszont nem számolt.

 

Az olimpia olyan kifizetődővé vált, hogy egyetlen arany medáliával életre szóló egzisztenciát lehet teremteni, így még olyan sportolók is doppinghoz nyúlnak, akik egyébként nem élnének tiltott teljesítmény fokozókkal. Eredménykényszer váltotta fel az egészséges versenyszellemet, így egyre ritkábban köttetnek (életre szóló) barátságok az ellenfelek között. Dicsőséget csak a győzelem hozhat, a részvétel, az önmagáért való játék nem erény.

 

Így hogy legyen derűs egy olimpikon?

Kevés olyan magyar filmet láttam, amire azt mondom, hogy hazánkban mindenkinek látnia kell, de a Puskás Hungary ilyen. Nem csak azért, mert illik ismerni a labdarúgás egyik legnagyobb alakjának élettörténetét, hanem azért is, mert Almási Tamás kiváló alkotással tárja elénk Puskás Ferenc hihetetlen karrierjét és személyiségét. A közel két órás dokumentumfilmről a premier után írtam egy dicsérő filmkritikát, amelyet most változtatás nélkül közlök. Ha az írástól kedvet kapva csak egy ember is a Duna TV-re kapcsol ma este 19 órakor, már megérte.

Almási Tamás tematikusan és kronológiailag jól komponált dokumentumfilmjében belecsöppenünk a kezdetekbe. A focipálya szomszédságában élő, rongylabdát kergető és lilahagymát majszoló kisgyerekről a legkompetensebb személy, a futballista húga, Puskás Éva nyilatkozik. Mint kiderül a tehetséget a Kispest akkori játékosai nevezték el Öcsinek, akiről – az alkotás kuriózumára jellemzően - fiatalkori felvételt is láthatunk. A futball-legenda „elkapott”, barátainak írt őszinte levelei csak növelik a film exkluzivitását.

 

A film nem csak sikerekről szól, de azokat – ahogy az életben is – a vásznon végigkísérik a történelmi pillanatképek. A cím nem csak Puskás ismertségére utal, hanem a 20. századra magára, hiszen a történetben lépten-nyomon a magyar históriáskönyvek szereplőibe és jelenségeibe botlunk. A legismertebb magyar egyben történelmünk megtestesítője is, melyet a róla készült ügynöki jelentések is kitűnően alátámasztanak. Külön öröm volt látni, hogy nem csak a focista, hanem a hatalmat jól kijátszó és kezelő, diplomáciai érzékkel megáldott „futballpolitikus” is megjelenik, aki apaként védelmezte Aranycsapatnak becézett családját.

 

Az életművet kísérő hangjegyeket mind a helyén éreztem. Dés László szerzeményei kitűnően illettek a témához és dokumentumfilm jellegéhez egyaránt. A spanyol és görög korszakot kísérő ritmusok telitalálatok, ráadásul előbbi kapcsán egy igazi különlegesség fültanúi lehetnek a nézők, ugyanis Pancho egyik madridi dalolását bakelit lemez minőségben élvezhetjük.

 

Ha már a hangnál tartunk, dicséret illeti a Puskás Ferencet megelevenítő szinkronszínész kiválasztását is. Csuja Imrénél megfelelőbb személyt aligha találhattak volna erre a posztra, hiszen hangjában az Öcsi bácsit jellemző csibészség és humorérzék mellett úriember mivolta is jól hallatszik.

 

Az alkotás legnagyobb erénye a hitelesség. Neves magyar és külföldi focisták, szakemberek és sportújságírók anekdotáznak. Puksás Ferenc és özvegye nyilatkozatai mellet a teljesség igénye nélkül: Szepesi György, Grosics Gyula, Di Stefano, Michel Platini, Pelé, Franz Beckenbauer és Sir Alex Ferguson is szót kap a nem mindennapi interjúkoszorúban.

 

Puskás olyan volt, mint Odüsszeusz, aki körbejárta a világot majd hazatért; mint Zorba, aki szerette az életet. A hasonlításokat görögöktől halljuk, akik emocionális túlfűtöttségükről híresek, de véleményüket mégsem érezzük túlzásnak. Nem a hasonlatok igazolják a filmet, hanem a film a hasonlatokat, hiszen a legenda emberközpontú bemutatása fantasztikusan sikerült.

 

Illúzióromboló, amikor az olimpia és a művészetek szülőhazájának sarjaitól látjuk az anti-futball és anti-vízilabda remekműveit. Előbbire kitűnő példa a 2004-es labdarúgó EB győztes csapatának nézhetetlenül eredményes „focija”, utóbbira pedig a szerdán meglepetést (?) okozó pólóválogatott gusztustalan szereplése a zágrábi vízilabda Európa-bajnokságon a (sosem létező) szerb fóbiát leküzdő Kemény-legények ellen. Vajon a görögök miért fosztanak meg minket a sport szépségeitől?

A megszokott és jogos válasz erre, hogy az adott sportágban gyengébb együttesek és válogatottak kénytelenek deffenzív játékot játszani, hiszen képtelenek lennének technikai bravúrokra épülő lerohanásokkal operálni. A hellének tudják ezt a leglátványosabban csinálni, ráadásul szégyenteljes produkcióikkal kiugró eredményekre is képesek. Hogy miért?

 Most, hogy a zágrábi vízilabda Európa-bajnokságon a férfi magyar válogatott hat év után először megverte az ősi riválist, sokan felsóhajtanak: véget ért a szerb fóbia. Nincs igazuk. Nem azért, mert nem ért véget, hanem mert nem volt minek véget vetni. Igaz, hogy sorozatban tíz meccsen képtelenek voltunk megverni Filipovicsékat, de ebből hat csak egy góllal dőlt el, akadt egy döntetlen is, két alkalmat kivéve pedig végig partiban voltunk a győzelemért, ami jól mutatja, mindig csak nüanszokon múlt a siker. A statisztikán túl tavalyi szakdolgozatom interjúalanya, Kásás Zoltán észrevételeit is segítségül hívom.

Kirobbanó sikert aratott az idei Sárkányhajó Világbajnokság, Szeged városa és a Maty-éri vízicentrum újra nagyot alkotott. Kommentár sem kell a magyar válogatott teljesítményéhez, az egy tucat érem (8 arany, 4 ezüst) önmagáért beszél, meglepőnek sem lehet nevezni, bár a magyarok minden idők legjobb szereplését produkálták a tizenöt országot felvonultató mezőnyben. A hangulat és maga a sportág annál több szót érdemel, a Baráth Etelét lerohanó riporterek is inkább erről hallhattak a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnökének mestermérlege során.

A több ezres közönség hihetetlen atmoszférát teremtett az olimpiai központ területén, ami nem is lenne akkora szenzáció, hiszen erre már volt néhány példa, de ezúttal nem kajak-kenu világtalálkozó volt, hanem egy, a többség számára ismeretlen sportág legjobbjai gyűltek össze. Egy éve még talán hallomásból sem ismerték a sárkányhajózást, azóta viszont egy hét régiót érintő roadshow keretében az ország legdinamikusabban fejlődő sportágává nőtte ki magát.

Amatőrök hajthattak azért, hogy Vajda Attilával vagy más kajak-kenu klasszissal együtt evezhessenek a népszerűsítő rendezvénysorozatot lezáró szegedi vébén. A települések közötti fődíj egymillió forint volt, amely Pesterzsébetet gazdagítja, de itt a pénz sokadlagos tényező volt. A dicsőség is mellékes, hiszen itt dzsembori volt, kérem szépen!

Tősgyökeres szegedi sportrajongóként is meglepődtem a hangulaton, bár a városiak szurkolói kultúráját és a szövetség igyekezetét ismerve garantált a szédületes élmény, de ez mégis csak egy ismeretlen sportág volt. Csak volt. Kétségem sincs a felől, hogy a kajak-kenu magyar szerelmeseinek szívében három nap alatt méltó helyett foglalt el a sárkányhajózás. A tribün megtelt, a parton is ezrével sütkérezett a publikum (vasárnap fantasztikus időt fogtak ki a napfény városában), és ha hangosabb nem is volt a már nosztalgiázástól is fülzúdító 1998-as és 2006-os kajak-kenu világbajnokságnál, intenzitásban felvette a kesztyűt a sportág talán két legjobban sikerült eseményével.

Nem véletlenül használtam az intenzitás szót, a negyed tonnás mahagóni csodák hajtása nem kevés erőkifejtést igényel. A parton elhelyeztek egy szabadon kipróbálható sárkányhajós ergométert, amelyre ott jártamkor éppen egy jó kondiban lévő harmincas férfi pattant fel. Egy perc múlva lihegve hagyta abba a könnyelmű kísérletezést. Ugyanez a művelet egy húszfős, felkészült és szinkronban lévő legénység esetében vizuális csemege, a hangról nem is beszélve, amelyet az ütemet diktáló dobosok szolgáltatnak. A látvány mellett a sárkányhajózás közösségi élménye is kiemelendő, hiszen egyre népszerűbb a cégek csapatépítő tréningei körében. Korábban néhány emberrel már találkoztam, akik munkahelyi „kötelességből” ragadtak lapátot, mind azt vallották, hogy hatására hatékonyabb lett a közös irodai munka. Nem is csoda, hiszen a sárkányhajózás azon kevés sportág közé tartozik, amely még versenyhelyzetben is önfeledt játék tud lenni. Az ebben kételkedőknek elég volt csak az állandóan jó kedélyű, mosolygós iráni válogatottra nézni :)

Qu Yuan hősi halála ugyan nem döntötte meg a koholt vádakat gyártó Chu Királyság kormányát, mégsem volt hiába a kínai költő legendás öngyilkossága, hiszen a kínaiak fantasztikus sportággal tisztelegnek a költő emléke előtt. Kétezer évvel később a Maty-éren is hódított a hagyomány, a vébé persze külsőségekben nem versenyezhetett az ázsiai viadalokkal, vagy éppen a velencei Vogalonga fesztivállal, színvonalban viszont igen. Laikus szemmel is észrevehető volt például a hétvége legszebb villanása, az utolsó üldözéses számban az egyik magyar egység kormányosa jóvoltából Michael Schumachert megszégyenítő éles kanyarbevétellel előzött meg egyszerre több hajót is, a magyar és orosz egységek éremhajszoló szoros küzdelmei pedig egytől-egyik ínyencségnek számítottak.

Fárasztó volt a poznani kajak-kenu világbajnokság, legjobbjaink mégis vállalták a szereplést, sőt, olyan jól érezték magukat, hogy az utolsó versenyszám után a part felé eveztek és kántálták a népes publikumnak: „Köszönjük, köszönjük, köszönjük!"

Ugyan már, mi köszönjük!