Nincs ki mind az öt karikája! Ez volt az első gondolatom, amikor meggyőződtem arról, Jacques Rogge minden politikust leköröz, ugyanis olyan teljesíthetetlen szándéknyilatkozattal még a Magyar Kétfarkú Kutya Párt sem tudna előhozakodni, mint amilyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke tett. A belga diplomata a jelenlegieknél vidámabb nyári és téli játékokat szeretne. Az első ifjúsági olimpián szerzett tapasztalatokból (is) kiindulva igyekezne olyan irányba terelni a felnőtt versenyzők „időnként túlságosan komoly, túlságosan stresszes" négyévenkénti találkozóját, hogy abban több legyen a derű.

Az olimpiai eszme (R.I.P.) és a hőskort idéző atmoszféra főnixmadárként talán még feltámadhat, de biztosra veszem, ezt generációnk már nem élheti meg, hiszen a televíziós forradalom révén dollármilliárdos üzletbe csöppent sportolók a NOB asszisztálásával hosszú mosolyszünet kötöttek az ötkarikás játékokkal.

 

A NOB legendás, 1972-ig regnáló vezetője, Avery Brundage még csakis az amatőr sportolók legrangosabb versenyeként tekintett az ötkarikás játékokra. Ekkor még a sportolók beszámolói szerint nem csak az olimpiai faluban, de a versenyek közben is felszabadult volt a hangulat.

 

Mára viszont a pénz és a popcorn szaga beszivárgott a stadionokba: a zsíros szerződésekért küzdő sportolóknak moziműsort kell varázsolni a pályán. Amíg a producerré avanzsált szponzorok kasszíroznak, a NOB pedig főszereplőként keresi degeszre magát, addig a „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” ars poeticát históriás könyvekből ismerő mellékszereplők félelmetes nyomás alatt küzdenek.

 

A Tisztelt Olvasó talán úgy gondolja, nem (csak) a NOB-ra kellene kenni az ötkarikás stressz kialakulását. Csakhogy nem lehet másra hárítani a felelősséget, a szervezet „terméke” ugyanis monopolhelyzetben van. A grémium továbbra is biztosíthatta volna a sport profitmaximalizálást megtagadó örömünnepét. Erre ígéretet is tett, megszegése következményeivel viszont nem számolt.

 

Az olimpia olyan kifizetődővé vált, hogy egyetlen arany medáliával életre szóló egzisztenciát lehet teremteni, így még olyan sportolók is doppinghoz nyúlnak, akik egyébként nem élnének tiltott teljesítmény fokozókkal. Eredménykényszer váltotta fel az egészséges versenyszellemet, így egyre ritkábban köttetnek (életre szóló) barátságok az ellenfelek között. Dicsőséget csak a győzelem hozhat, a részvétel, az önmagáért való játék nem erény.

 

Így hogy legyen derűs egy olimpikon?

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.